Van egy álmom

Szeretnék idézni egy levélből. A levél írója L, aki börtönben van, s még nagyon hosszú ideig ott lesz.

Volt egy álmom, ami még mindig nagy hatással van rám. Szabadulásom után az első alkalomra, istentiszteletre mentem. Kellően felöltözve és boldogan, vidáman és a szívemben hálával mentem. Mielőtt beléptem volna a főútról nyíló ajtón, egy magában, minden támasztás nélkül álló fekete, nem a váll alá illeszkedő mankó állt , úgy, hogy nem lehetett bemenni tőle. A kereszteződés felől egy illetőt kísértek többen is, aki csak lassan tudott járni. Nem láttam ki az, és hogy kik kísérik, de nagytermetű árnyszerűségek voltak.

Mikor több kísérletet tettem arra, hogy a falhoz támasszam a mankót, ismét valami oknál fogva elém került. J néni rám förmedt, hogy mit képzelek én, hogy elrakom az útból, miközben az nem véletlenül van ott.

Csodálkoztam, de aztán bementem. s minden félelmet félretéve sok szeretettel köszöntöttem mindenkit.

Voltak, akik örültek, s voltak, akik kelletlenül nyújtottak kezet. Nem örültek, sőt megvetettek.

Egy 50 körüli szakállas férfi megkérdezte tőlem: Mitől vagyok ilyen boldog? Erre én csak annyit mondtam, hogy a testvérek közösségében, az Úr jelenlétében hogy ne lennék boldog. Nem fogok szomorkodni!

Pedig az elvetettség, a kitaszítottság akár szomorúvá is tehetett volna. – mondta erre a szakállas úr.

Valóra fog-e válni ennek a srácnak az álma? Tényleg ki fog-e tartani az elhatározása mellett: az első útja az imaházba vezet, a testvéri közösségbe?

Tényleg jól érzi-e azt, amit ebben az álomleírásban megfogalmazott, elvetettségben, s kitaszítottságban lesz része a testvérektől? Tényleg ennyire megosztja a keresztényeket az, hogy, ha egy bűnöző a börtönben megtér?

Mi történik a rácsok mögött?

Van, aki dolgozik, van, aki tanul. S vannak olyanok, akik a zárkában unatkoznak nap, mint nap. Hetente van „misszió”, ahogy az elítéltek nevezik egymás között. Ilyenkor a szabad világból bemegy egy lelkész, vagy civil segítő, s Istenről beszél, a szellemi szabadulásról, arról, hogy Jézus Krisztusban meg lehet gyógyulni. Kb két óra elteltével távozik, s marad az unalom, s az öröm: a mai nap is volt valami élmény.

Tényleg csak ennyiről van szó?

Álljon itt egy részlet egy másik levélből, ami egy börtönmisszionáriustól származik.

Z. életén láttam – a bűn olyan, mint a mocsár. Visszahúz. Most, hogy Z. belekerült a bajba, végre meglátta, hogy nem a régi barátokkal kell foglalkoznia.

Z. most került ki a börtönből. Azonban amint kijött, máris korábbi barátaival kezdett ismét kapcsolatba kerülni, és ők persze azonnal „lehúzták pénzzel” – ez nyilvánvalóvá tette, hogy hol a helye és hol nincs.

Sokszoros tapasztalat – amikor kijön valaki, zavarodottság, bizonytalanság fogja el. Mit tegyen, mit ne, mibe menjen bele, mibe ne, hol a határ, mit kell elutasítania, és mire mondhat igent… most, hogy végre „kint” van. Ha nemet mond, lehet, hogy mindenkit, aki még kapcsolatban lenne vele, elveszít. Aki nemet mond, valószínű, hogy a régi barátok, úgy ahogy van, elutasítják. S annak, aki kijön onnan „bentről”, ez nagy veszteség lehet. A „normális emberek” közül sokan eleve előítélettel vannak feléje. Sokan elhúzódnak tőle – „börtönviselt” – hiszen működik a „bélyeg”. Sokan így gondolkodnak: „Ki tudja, nem kerülök-e bajba én is, ha vele barátkozom. Jobb az óvatosság…” És ha most még a „régi barátokat” is elvesztik, akik legalább felkínálnak nekik egy-egy lehetőséget, ki, és mi marad nekik akkor?

Ha nincs egy szoros gyülekezeti – segítői – háttér, könnyű a visszaesés.

Mennyire fontos, hogy ez már „odabent” kialakuljon, és a szabadulás után is fennmaradjon.

Z-vel most folyamatosan, telefonon történik a lelkigondozás. A dolog egyértelmű: ahhoz, hogy ne tudja őt is – és a többieket is – elsodorni minden, ami rájuk vár kint: nagyon meg kell erősödjenek az Igében!

A dolog néha annyira könnyen jön be. Kiszabadulnak, sokan tönkre vannak menve anyagilag, pénzhez akarnak jutni. A szorított helyzetben többnyire a korábbi szokások, beidegződések indulnak be. Pedig már megtértek. Újjá vannak születve. Odabent ez egyértelműen meglátszott. (Ott sem könnyű. Ott is elveszti az ember a „hátterét”, a bandáját, ha megtér. És ott bent, egyedül maradni, az életveszéllyel ér fel. De aki megtér, az megváltozik. Az már nem tud ugyanúgy beszélni és tenni, mint a többiek, akikkel korábban „egy követ fújt”. S amikor ezt megérzik, döntés elé kerülnek a többiek is: vagy ők is megtérnek, vagy kiközösítik a megtérőt. Aki ezt az utóbbit is választja, ezzel is jelzi, hogy igazán odaadta az életét.) De amikor kint előkerül a „szabadulási zavarodottság”, az a bizonytalanság, ami sokakat elfog, amikor kijönnek, sok régi reakciómód is felszínre tör.

Most is, amikor Z. kiszabadult, vele együtt, egy napra rá, szabadult egy másik odabent megtért fiú is. Nevezzük G-nek. G. korábban csaló volt. S most mindkettőnek pénzre volt szüksége. Z. egy ismerőse épp el akarta adni laptopját. „Én tudok egy vevőt – mondta G – s az árrésen megosztozunk. Jó?” Z. belement, de amikor a pénzt várta, G is, a laptop is eltűnt, s Z. került bajba.

Kihez forduljon? A dolog egyértelmű volt. Aki „bent” életpéldát mutatott, és Igével táplálta, az tud most is segíteni… s Z. felhívta Rolandot. Kérte, hasson G-re, hozza vissza a laptopot vagy a pénzt, ne hagyja bajban most Z-t. Roland telefonon lépett fel. Beszélt Z-vel, beszélt G-vel, s amikor G. nem akarta fogadni hívását sms-t küldött neki: világossá tette – a bűn az bűn. Aki megtért, semmi bűnnel nem vállalhat közösséget. A laptopot azonnal vigye vissza!

És mi történt? G. még aznap éjjel, amikor Rolanddal beszélt, visszavitte! A dolog megoldódott. De ez jelzés – az Ige az, ami megtartja a megtérteket a megváltozás útján. Újjászülettek, de Isten Igéje, a bíztatás és intés, a szeretet és lelkigondozás az, ami megőrzi őket a helyes döntés mellett.

Mi segíthet ebben? Ha már odabent elkezdődik a személyes megerősítés, Igei tanácsadás, lelkigondozás és tanítványképzés a megtért életekkel kapcsolatban.