Emlékezni halottainkra

Gondolatok Hallowen, s Mindenszentek kapcsán

Eltelt egy esztendő, s vannak hozzátartozók, szeretett személyek, akik már nincsenek köztünk. Igaz ez akár veszünk ezekről tudomást, akár nem.

De miért keletkezik ebből a tényből blogbejegyzés, mi az, amit szeretnék továbbgondolni félig hangosan, a ti szemetek láttára, fületek hallatára?

Így a kérdéses dátum közeledtével, s múltával felerősödik egy vita a keresztények között gyülekezetekben, s az interneten is azzal kapcsolatosan, hogy az egész halottak napi ünnepkör mennyire az ördögtől van, mennyire egy pogány hagyomány beépülése ez a keresztény hitvilágba… Gyakran oly annyira erős ez a vita, hogy testvérek, barátok esnek egymás torkának, s megy a csata, gyakran a megbotránkozásig.

Mielőtt bárki elkezdene „beskatulyázni”, szeretném leszögezni, nem fogok, nem szeretnék állást foglalni egyik tábor mellett és ellen, sőt semmilyen tábor mellett és ellen sem! Nem szeretném vitatni azt, hogy volt a kelta hitvilágban egy hagyomány, egy ünnepkör, ami megszólalásig hasonlít a keresztények szokásával, hagyományával.

Azon sem szeretnék vitatkozni senkivel, hogy hogyan gondolkodjon saját szeretteinek emlékéről. Azért nem szeretnék, mert nekem is vannak szeretteim, akik már nincsenek közöttünk, s nagyon hiányoznak. Nagyon hiányzik az édesanyám, édesapám, Juditka. Kimondhatatlanul fáj az, hogy nem tudok velük találkozni, nem tudok velük beszélgetni.

Édesapám halála után nagyon hosszú ideig vádoltam magam, hogy nem tudtam illendő módon elbúcsúzni tőle, s úgy váltunk el, úgy kell rá emlékeznem, hogy az utolsó találkozás vele egy veszekedés volt.

Édesanyám halála – ekkor már az Úr gyermeke voltam -, másként érintett. Nem voltam ott a betegágyánál az utolsó időben. Amikor utoljára láttam már nem hiszem, hogy megismert, a találkozást követő éjszaka meg is halt.

Juditkánk halála számomra értelmetlen és megmagyarázhatatlan, bár hiszem és meggyőződésem, hogy Teremtőjével, s emberekkel megbékülve költözött haza.

Miért érzem úgy, hogy írnom kell a halál, az elékezéssel kapcsolatban?

Azért, mert minden ember számára elkerülhetetlen a halálnak a kérdése. Vagy már vesztett el valakit a szerettei közül, vagy majd fog. De legfőképpen azért, mert magunk is ezzel fogunk szembe nézni, hacsak addig az Úr el nem ragad bennünket magához.

Minden emberben, aki ütközik a halállal, küzd az elvarratlan szállal. Lehet, hogy rendben elbúcsúzott szerettétől, megbocsátott neki, látszólag minden rendben van. Mégis elvarratlan a szál, mert az élő élet és a halál nem összeegyeztethető. Mondhatom, hogy minden rendben, de valójában nincs rendben. Elvesztettünk valakit, aki nincs, nem tudok vele beszélgetni, nem tudom megsimogatni, nem tudok csak egyszerűen vele lenni. Ez hiány, ez deficit, amivel nem tudok elszámolni.

A Bibliát olvasva, elég sok bátorítást kapunk halál és élet, földi élet és mennyei élet ügyében. Beszél róla a Biblia, mert a Mindenható, aki a vigasztalás Istene, meg akar vigasztalni. És újra és újra vigasztalásra szorulunk.

1Thessz 4:13 Nem szeretnénk, testvéreink, ha tudatlanok lennétek az elhunytak felől, és szomorkodnátok, mint a többiek, akiknek nincs reménységük.

1Thessz 4:14 Mert ha hisszük, hogy Jézus meghalt és feltámadt, az is bizonyos, hogy Isten az elhunytakat is előhozza Jézus által, vele együtt.

1Thessz 4:15 Azt pedig az Úr igéjével mondjuk nektek, hogy mi, akik élünk, és megmaradunk az Úr eljöveteléig, nem fogjuk megelőzni az elhunytakat.

1Thessz 4:16 Mert amint felhangzik a riadó hangja, a főangyal szava és az Isten harsonája, maga az Úr fog alászállni a mennyből, és először feltámadnak a Krisztusban elhunytak,

1Thessz 4:17 azután mi, akik élünk, és megmaradunk, velük együtt elragadtatunk felhőkön az Úr fogadására a levegőbe, és így mindenkor az Úrral leszünk.

1Thessz 4:18 Vigasztaljátok tehát egymást ezekkel az igékkel.

Időről-időre meg kell erősödnünk abban az örömhírben, hogy az Isten feltámassza a halottainkat.

Keresztyének, akik halljuk az Úr bátorítását, tudjuk, sőt meg vagyunk győződve az eljövendő feltámadásról, mégis fáj a hiány, mégis vágyunk az emlékezésre. Egy szál gyertya mellett a rájuk gondolásra. Visszaemlékezni azokra az időkre, amikor még velünk voltak.

Tudom az Isten örömhírét, magam is ezen az alapon állok, Jézus Krisztus feltámadása a garancia az édesanyám, édesapám, Juditka, s a többiek feltámadására, mégsem tudom elítélni azokat, akik megállnak emlékezni

Olyan jó lenne, ha a halottainkra való emlékezés ne viszály alapja lenne, hanem a saját életünk, jövőnk Mindenható előtti megvizsgálása. Ha abban a bizonyosságban erősödnénk meg ilyenkor Mindenszentek táján, hogy örök életem van, mert az Isten Fia bennem él.

Akiben meg nincs meg ez a bizonyság, az mások példaértékű életéből, a hallott, a prédikált Igéből megszerezné ezt a bizonyosságot.

Olyan jó lenne, ha a halottak napjában nem az emberi magamutogatást vennénk észre, hanem a Mindenható Isten szerető gondoskodását.

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.