Visszaemlékszem azokra az évekre, amikor a fővárosban dolgoztam, laktam egy albérletben. Többen voltunk, de mégis magányosan. Nem azzal volt a gondom, hogy nem voltam képes magamat ellátni. Főztem magamra, tisztaság volt körülöttem. Látszólag minden rendben volt. Néha még a lakótársaimmal még beszélgetni is lehetett… Mégis magányos voltam… Egyszer, amikor Budapest utcáin tébláboltam, keresztyénekbe botlottam… Ez többször is előfordult, de erre az esetre nagyon tisztán emlékszem. Arról az Istenről énekelte, beszéltek bizonyságtételükben, aki észreveszi az embert, felismeri, s betölti a betöltetlen szükségleteiket. Az én betöltetlen szükségem akkor és ott a magány volt. S Isten azt töltötte be. Az a srác, akivel beszélgettem, elhívott a gyülekezetbe. Hirtelen sok barátom lett. Vége volt a magánynak. A gyülekezetben azóta is a Mindenható szeme előtt vagyok, aki nagyon sokszor bátorít, amikor elszomorodom. A gyülekezet az, ahová az Isten „betagozza” azokat, akiket akar, akik hisznek benne. Pál ír erről: Mindenkivel az a terve, hogy betagozódjon a gyülekezetbe. Név szerint. Kivétel nélkül… Neked milyen betöltetlen szükséged van?