Egy börtönlátogatás apropóján

Bejárok egy fegyintézetbe lelkigondozni. Legalábbis néhanapján… Ez azt jelenti, hogy ritkábban, mint valójában kellene. Az általános benyomás benn a „házban”… Zaj, türelmetlenség. Mind a fogvatartottak részéről (azt valahogy megértem), de a fegyőrök részéről is (ha belegondolok azt is)… A fogvatartottnak minden azonnal kell. Ha fürödni szeretne munka után azt is azonnal. Ha fáj a feje, a gyógyszer is azonnal kell… Miért ez olyan feltűnő? Mi idekinn nem ugyanígy vagyunk ezzel? A reklámok ezt sugallják a számunkra. A gyógyszernek azonnal kell hatni, a kényeztetés jár, mert megérdemlem, s lehetne sorolni… A célszemélyem életében volt egy személyes döntés Jézus Krisztus felé, szóval keresztyénné lett. Keresztyén barátom ugyanolyan türelmetlenségi dolgokról számolt be, mint amivel küzdenek a többiek. Azon gondolkodom egyfolytában, hogy mi keresztyének is így kezeljük az élet problémáit? Türelmetlenül, elégedetlenkedve? Imádkozunk valamiért, s ha késik Istentől a válasz, akkor hasonló indulatok vannak bennünk is? Nekünk is gondot okoz, ha megéhezünk, s nincs azonnal étel, amivel csillapíthatnánk az éhségünket? Ugyanez az indulat, ha ott vagyunk a buszmegállóban, s a várva várt jármű valamiért késik? Pál apostol mondja (éppen börtönben volt):
Fil 4:11-13 Nem a nélkülözés mondatja ezt velem, mert én megtanultam, hogy körülményeim között elégedett legyek. Tudok szűkölködni és tudok bővölködni is, egészen be vagyok avatva mindenbe, jóllakásba és éhezésbe, a bővölködésbe és a nélkülözésbe egyaránt. Mindenre van erőm a Krisztusban, aki megerősít engem.
Mi kell ahhoz, hogy Pálhoz hasonlóan megtanuljam a megelégedettséget minden helyzetben?

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.