Milyen az én Krisztusom? – 1

Zsolt 16:10-11Mert nem hagysz engem a holtak hazájában, nem engeded, hogy híved leszálljon a sírba.Megismerteted velem az élet útját, teljes öröm van tenálad, örökké tart a gyönyörűség jobbodon.
Reménységem alapigéi ezek. Tíz éves voltam, amikor a nagymamát eltemettük. Nagy trauma volt. Nem azért feltétlenül, mert nagyon szerettem, inkább azért mert kisgyermekként semmit nem értettem az egészből. Elmúlás, halál, ha nem kap megerősítést, magyarázatot, akkor nagy sebeket képes a dolog ejteni egy kisgyermek lelkében. Az enyémben ejtett. Vádoltam Istent, akit nem is ismertem. A közben teltek az évek... Tizennégy voltam, amikor rendes református gyermeknek konfirmálni illik. Nekem is mennem kellett a hittanra... S akkor újra előkerült a halál téma... S én nem értettem az egészből semmit. Azt felfogtam,hogy Jézus semmi olyat nem tett, amiért halált érdemelt volna, de azt nem értettem meg, hogy akkor miért kellett meghalnia. Értelmetlen volt számomra az egész. Elég nagy volt az igazság iránti affinitásom, szóval a bűn és annak következménye az rendben volt, de az, hogy bűn nélkül miért ölik meg Jézust,az semmiképpen. A helyettesítő áldozat fogalma sokkal később jutott el a tudatomig. Már felnőtt voltam, 28, amikor egy evangelizáció alkalmával egy bizonyságot tevő beszélt a helyettesítő áldozatról, arról, hogy Jézus nem a saját bűnei miatt, hanem az emberek, többek között az enyém miatt halt meg. A ekkor értettem meg a feltámadás örömhírét is. S ez volt az a pont, amikor nagyon meg akartam ismerni Istent. Hisz Ő olyan jó hozzám.